Ha a modern történész meg szeretne felelni Ranke magas mércét jelentő követelményének, hogy úgy írja le a dolgokat, wie es eigentlich gewesen, nem csupán azzal kell foglalkoznia, amit felületesen „kemény tényeknek” tartanak, hanem figyelembe kell vennie a szövegek mindazon rejtett jelentéseit és konnotációit, amelyek a modern intellektuális mintáktól és tapasztalatoktól idegen értékeket fejeznek ki. A leggyakrabban éppen ezzel jár, ha valaki arra vállalkozik, hogy „irracionális”, mitikus motívumok sokaságával telített etnikai hagyományokat elemezzen. Következésképpen annak, aki komolyan foglalkozik a mítoszokkal, szembe kell néznie a túlzott kritikával, a félreértéssel, sőt a félreértelmezéssel is. 1 A demisztifikáció folyamata csak akkor mehet végbe, ha megadjuk a mítoszoknak a kellő tiszteletet.

A „titokzatos és megfejthetetlen források” egyik példáját Snorri Sturlusonnak a nevezetes stiklestadi csatáról szóló beszámolója nyújtja számunkra. 1030-ban Szent Olaf királyt és kíséretét már a végső megsemmisüléssel fenyegette ellenségeik főként pogányok alkotta, számban őket jóval meghaladó serege. Snorri szerint ebben a reménytelen helyzetben Olaf két, látszólag furcsa parancsot adott ki. A király pénzt adományozott misemondásra mindazokért, akiket ő és emberei a harcban megölnek. Visszautasította azonban, hogy őérte és embereiért, ha lemészárolnák őket, ugyanezeket a szertartásokat tartsák, mivel ők amúgy is a keresztény mennyországba jutnak. A csata napján pirkadatkor arra kérte Thormodot, hogy az alvókat egy hősi énekkel ébressze. A szkald egy teljesen pogány éneket, Bjarki dalát választotta, amely előrevetítette a halálra ítélt király és harcosai végzetét. Thormod teljesítette a kívánságot, és az emberek hálálkodtak neki, amiért „jól választott”. 2 Kétséges, hogy